A Csendes-óceánon #1 – ami egyáltalán nem csendes

2011. november 30. 1900

Elébb – több, mint egy hete - az írtam, hogy bár napsütés van, rosszat sejtek. Így legyen szerencsém (?) másban is… A Cook-szorost meglepően simán vettük, pedig onnan – már csak a természeti adottságok miatt is – bőven fújhatott volna a szél. Bedőltünk – átjutottunk, szusszantunk. Aztán a szél is. Kicsit nagyobbat. A Hawke-öböl előtt ránk esett. 45 csomóval. Kitartott a félsziget csücskéig, meg utána is. Szemből.

Elszakadt: reff #3, orrvitorla felhúzó, középvitorla felhúzó, középvitorla (staysail), orrvitorla behúzó, törtek a nagyvitorla latnik, az apraját nem említem. Eldugult a kígyófészek mindkét lefolyója, a csörlőkön dolgozó térdig áll a vízben.  Az árboc hátramerevítő (running backstay, magyarul beksztég) fedélzeti csigájából morzsalékban jön ki a csapágygörgők maradéka. Hogy el ne felejtsem: a kormány acélsodronyát vezető-tartó csiga pereme pengevékonyságúra kopott, élettartamát órákban számoljuk.

Paul úgy ül a szalonban (szalon: mekkora eufemizmus, csak az angol képes ekkora hazugságra) , mint a fájós fogú oroszlán a képes mesekönyvben – állától a feje búbjáig gézzel körültekerve. Állítólag véres volt minden, de szerencsére csak a bőr szakadt fel. Robinnak négy ujja bekötve, de nem emlékszik, hogy miért, mert beverte a fejét is.

Mielőtt bárki szörnyülködne: ezek apró dolgok, mi olcsón és kármentesen megúsztuk. Végig biztonságban haladtunk, a személyi sérülések – hangozzék flegmán – kozmetikaiak voltak.

Viszonyításként: Taurangában összefutottam Bridgettel, L3 tréning-társammal. Ezer éve vitorlázik. Bal karja felkötve.

- Mi van veled?

- Eltört a kulcscsontom, de ami igazán fáj, az a három repedt bordám.

- Mi történt?

- Alvás közben kirepültem a védővászon felett a priccsről és nekizúgtam az átellenes priccs tartórúdjának. Szerencsés vagyok, lehetett volna sokkal rosszabb is.

- És most mész haza?

- Ha nem kell eltörni újra a kulcscsontomat, mert rosszul forrt össze, akkor megyek tovább Gold Coastig.

A táplálék egyre silányabb, csupa zöldséget eszünk. Ennek semmi más oka nincs, mind a hadtápos trehánysága. Krumplipüré, zöldborsóval és kukoricával. Brrr… Keith és én lázongunk, hogy húst akarunk, a többi maflán bégetve kérődzik. És a végén megköszöni, és aszongya, hogy „It was lovely”. Ennyi képmutató hülyét…