Hirek a deli oceanrol

2011. november 17. 1900
Ijedtségre semmi ok: nem Alan Ginsberg ikonikus versét akarom újrafordítani vagy csak értelmezni. Az állítás a korábbi bejegyzésemben erős szélnek nevezett időjárási jelenségre vonatkozik.
(Amúgy: a) ha jól emlékszem, a vers angol címe Howling, míg az itteni szeleket roaring forties névvel illetik; b) a hivatkozott vers szereplői, olvasói ma már inkább hatvanasok és a legkevésbé sem üvöltenek. Izgatottan várom irodalmár olvasóim helyreigazításait.)
Az üvöltő negyvenesek a 40° szélesség környékén randalíroznak és átlagos sebességük tényleg 40 csomó körül van, ingadozva 30 és 50 között.  Az üvöltés is túl egyszerű leírás rájuk: kiabálnak, fütyülnek, visítanak, huhognak. A mi esetünkben nyugatról érkeznek, valahonnan Dél-Amerika irányából és vágtatnak tovább Ausztrália felé. Gyakori kísérőjük a squall, a záporfront, amely nem tart sokáig, viszont heves esővel és szélrohamokkal jár.
Amilyen olcsón megúsztuk őket Fokváros és Geraldton között, most bőségesen kijutott belőlük. Amióta a Leuwin-foknál ráfordultunk a Déli-óceánra, azóta örvendeztetnek bennünket. Néha elkísérik őket nagyobb testvéreik, a dühöngő ötvenesek is, szerencsére eddig ritkán.
Hogy éljük mindezt meg?
Megadóan: nincs hova menni, nem lehet elbújni.
Ugrásra készen, éberen: néha megtévesztő simulékonysággal 15-20 csomóra szelidülnek, de csak azért, hogy a trükknek bedőlő vitorlázót elkapják.
Mérgesen: már azt hittük, elmentek, és lám, megint itt vannak. Ha oktondi módon bővítettünk a vitorlázaton, most visszacsinálhatjuk.
Fáradtan, fásultan: leszegett fejjel, sajgó izmokkal küzdjük magunkat előre az előfedélzetre, kapaszkodunk, hogy a métereket liftező fedélzeten maradjunk és behúzott nyakkal várjuk a következő átcsapó hullámot. A cserélendő orrvitorla vizes és nehéz. Az élet nagyon leegyszerűsödik: kibontok vagy megkötök egy csomót, húzok 10 cm-t a vásznon, odébb vonszolom magam fél méterrel. Úgy nézhetünk ki, mint hangyák lassított felvételen. És mégis: csodával határos módon elvégezzük a kitűzött műveletet. Aztán lerogyunk. Egészen a következő műveletig.
A minap láttam olyan jelet a szél-előrejelzésben, amit eddig csak a jelmagyarázatban. A szélirányt és sebességet jelző tüske végén egy fekete háromszög és egy vonalka volt. Azt gondolom, vitorlázó olvasóim most felszisszennek. A többiek kedvéért: a vonalka 10, a fekete háromszög 50 csomó sebességet jelent. És össze kell adni őket. Szerencsére – azért törekedtünk is rá – elkerültük, de azért aggódtunk kicsit.
Azóta elhagytuk Tasmániát és úgy 400 nm-re vagyunk Új-Zéland aljától. A szél enyhült, a hőmérséklet még nem.
A 48°25' szélességi körön járunk, valószínű, ez a verseny legdélebbi pontja. Ismét átléptünk egy időzónát, most 8 órával járunk az otthoni idő előtt. Még egyszer biztosan, de lehet hogy kétszer is kell az órát állítani.


Sent from my HTC