Mi az ördög tart olyan sokáig?

2011. október 30. 0700

Figyelem! Ez a bejegyzés erősen technikai tartalmú. A kevésbé érdeklődők nyugodtan kihagyhatják.

Több alkalommal említettem, hogy a vitorla-műveletek sokáig tartanak. Nyájas olvasóim – különösen a vitorlázók – bizonyára elgondolkodtak azon, hogy mi a csuda tart sokáig például egy orrvitorla-cserén? Lehúzzuk, felhúzzuk oszt’ jó napot, nem?

Kezdjük a méretekkel. A számok néha hozzávetőlegesek, de a hiba szerintem nem számottevő.

Az árboc a fedélzettől 25 m magasra nyúlik. A hajó hossza 20 méter, az árboc körülbelül 1/3-nál, az orrtól 7 m-re van. A búm úgy 10 m hosszú lehet, a fedélzettől 2 m magasan.

Nézzünk egy orrvitorla-cserét.

Orrvitorlából 3 is van, Yankee 1, 3 és 3, azaz nagy, közepes és kicsi. Mindegyikük az árboccsúcsra megy, alsó élük hossza 9-7-5 m. Cseréljük le a közepest nagyra. A közepes úgy 90, a nagy úgy 110 m². Tömegük becslésem szerint 170 illetve 200 kg.

A használaton kívüli vitorlák, azaz 3 kivételével a többi 8, összehajtogatva, bezsákolva a legénységi szállás padlóján laknak, helyenként majd egy méter magas domborulatot képezve.

A folyamat lépései

2-3 markos egyed lemegy a fedélközbe és az árboc előtt található fedélzeti ablakon át kiadja a nagy (Y1) nehezebbik végét a fedélzetre, ahol 2-3 másik egyed megragadja és kirángatja, majd az első élet tartalmazó véget az előmerevítő tövéhez vonszolja a szél felőli (magas) oldalon és kibontja a vitorlazsákot.

A bowman és társa a felhúzandó nagy orrvitorla vitorlakapcsait (hanks) gondosan az előmerevítőnek a fedélzet és a közepes (Y2) alsó sarka közti szakaszára aggatja, mind a 18-at. A kapcsok mindegyike nyom vagy negyed kilót és amúgy gonosz rugós szerkezetek.

Ezután leengedjük a használatban levő közepest. Egy ember az árboc mögötti kígyófészekből egy csörlőn át engedi a felhúzókötelet. Az orrban levő páros sorra kiakasztja a vitorlakapcsokat, amelyek némelyike természetesen beszorult, ergo szerszám (fogó, ár, kalapács) kell hozzá. A szél alatti oldalon 3-4 ember a fedélzet szélén ülve húzza le és hajtogatja össze, majd kötözi meg a vitorlát.

Amikor a régi Y2 lent van és kellően meg van kötözve, akkor az új Y1 vitorlát, még hajtogatott-kötözött állapotában átvonszolják a szél alatti oldalra, a behúzó és felhúzó köteleket áthelyezik a régiről az újra.

Két markos egyed az árbocnál elkezdi felhúzni (sweating) az új vitorlát, egy pedig a felhúzót egy csörlőn át feszíti (tailing). A mutatvány vége kivétel nélkül csörlőzés, mert a vége felé már a szél is közbeavatkozik.

Fent van a vitorla, már csak be kell húzni. Itt sok méternyi, 20-25 mm vastag kötélről van szó. Az eleje még megy kézzel, aztán át kell térni a csörlőre, amit orrvitorla esetében a kávédaráló névre hallgató, két ember által hajtott szerkezet.

Na végre, az új vitorla fenn van, helyesen be van állítva, meg is volnánk, ugye nem is volt nehéz? Nem egészen.

A leengedett közepes vitorla még mindig a fedélzet szél alatti oldalán hever magára hagyottan, néha egy kóbor hullám vigasztalóan megnyalja, miáltal jó vizes és dög nehéz lesz. A vitorlahúzás sikerétől megrészegült legénység lelkesen bevonszolja a vizes tetemet a fedélzet közepére majd az első él mentén elkezdi takarosan összehajtogatni (flaking). A vitorla persze most bosszút áll a magányért és gonoszul ellenáll, amiben lelkes tettestársa a pajkos szél, ami bele-belekap. Az emberi akarat végül győzedelmeskedik a holt anyagon, ami megadóan tűri, hogy gúzsba kötözve bezárják egy sötét zsákba és ismét tömlöcbe vessék a hajó belsejébe és a kíméletlen fogvatartók érzéketlenül tapossanak rajta.

Hipp-hopp, már készen is vagyunk. Fentebb a könnyebb változatot ismertettük, hiszen kisebbről nagyobbra akkor cserélünk vitorlát, amikor a szél azt elbírja.

Kissé munkásabb az ügy, amikor nagyobbról kisebbre cserélünk orrvitorlát. Erre ugye akkor szánja rámagát a hajós, amikor már sok a szél. Persze húzza-halasztja a dolgot, mondván: „Ez csak egy befúvás, nem tart sokáig”. Aztán elérkezik a beismerés pillanata: túl vagyunk vitorlázva, már csak fetrengünk, muszáj kisebbre cserélni. A hajó persze már vidoran dől és közben az út is buckás lett. Ezen feltételek mellett kell végrehajtani a fentieket. Az élvezeteket fokozza, hogy:

csak egyik kezünket tudjuk használni (vagy egyiket sem), mert a dőlés, bukdácsolás miatt kapaszkodnunk kell;

látóterünk korlátozott, mert csuklya van a fejünkön;

felét sem halljuk-értjük, amit mondanak, mert a szél ordít, a hullámok csapkodnak;

néha egy hullám teljesen beterít bennünket és a víz alattomosan beszökik a ruhánk alá;

az előfedélzeti nyílást nem használhatjuk a vitorlák elővételére, eltételére, mert becsapna a víz, helyette a hajón belül kell a vitorlát vonszolni és a lépcsőn fel- leadni.

 Kísérletező kedvű és képi látásmóddal megáldott olvasóim megpróbálhatnak időtartamokat hozzárendelni a folyamat lépéseihez és azokat összegezni. Segítségképp: minden jóval tovább tart, mint hinnénk.