A Déli-óceánon #4 – „Fiam, nemhiába taníttattalak.”

2011. október 20. 1900

Ezt szokta mondani néhai édesapám, amikor megjavítottam valamit a családi házban: vízcsapot, vasalót, biciklit…

A tanulásnak itt is hasznát veszem. Vegyünk pár példát.

A) A generátor működik, mégsincs feszültség a fogyasztókon: nem megy az akkutöltő, a víztisztító, a fali aljzatok készülékei. Minden biztosíték ép, minden megszakító felkapcsolva. Gordon derékig áll a kapcsolótábla mögötti vezeték-dzsungelben, ami aggodalommal tölt el, mert előző nap vallotta be, hogy megrázta a 240 V. „Csaba, Csaba, Csaba” hangzik a csatakiáltás. Végignézek mindent, rendben. Akkor pedig működni kell. Gondolkodjunk. Ezt segítendő, elmajszolok egy csokit. Segít: eszembe jut, hogy magán a generátoron is van egy megszakító. Sóhajtás, térdreesés, külső borítás, belső borítás levesz és lám: a megszakító leoldott. Visszakapcsolom és láss csodát: lőn világosság. Megdicsőülök.

B) Éjjeli műszak 0200-0600 között. A kormányos örömmel konstatálja, hogy sikerült a mágneses iránytű háttérvilágítását lejjebb venni, így kevésbé zavaró. Aztán ez a fény elkezd hunyorogni. Mire én állok a kormányhoz, már csak pislog, majd kihuny. Innentől vakrepülés illetve néha a kormányos fejlámpával rávilágít. Nem ideális. Örökül hagyom a másik váltásnak, hogy cserélje ki a háttérvilágítás izzóját – a 6 óra délelőtt elég kell legyen rá. Jól megérdemelt délelőtti alvásom után 1200-től újra a fedélzeten. „Sikerült megjavítani?” „Nem volt rá időnk.” Remek. Kutatás indul: tartalék izzó, szerszámok. Előkerül minden, irány a kormányállás, ami persze üzemszerűen működik. „Bocs, de most egy kis időre kiszerelem az iránytűt, vezess a digitális műszer alapján” (amit lehet, de kevésbé szemléletes, az analóghoz vagyunk szokva). (Itt jegyzem meg, hogy iránytű-világítás kalandunk egyszer már volt és az mély nyomot hagyott bennem. Korfui túránkon Laci barátunk vágott neki a cserének. A vége az lett, hogy elfolyt a lengéscsillapító glicerin és a korfui hajósboltban vennünk kellett €300 pénzért egy új iránytűt, szerencsére a végén a csártercég megtérítette.) Szóval húsz csomós szélben, buckás vízen szétszerelem az iránytűt. Szokás szerint az utolsó lépés veszi igénybe a legtöbb időt: vajon csavarni, nyomni vagy húzni kell, hogy végre elérjük a vágy titokzatos tárgyát. Öt perc kínlódás után siker koronázza az erőfeszítést. Izzócsere, összeszerelés. Gyanús, hogy nem cserélek fel semmit, nem marad ki semmi és még működik is. Az egész nem vett többet igénybe egy óránál.

C) Hogy is mondjam szépen: főalkatrész csere a mellékhelységben. Most a rövid változatot adom közre. A mutatvány, amire a szakik azt mondták, hogy 20 percet vesz igénybe, 4 óra hosszan tartott. A csere már indulás előtt, még Gosportban esedékes lett volna, aztán tolódott Madeirára, Rióba, Fokvárosba. Utóbbi helyre Sir Robin hozta személyes poggyászában az alig pár kilós fém alkatrészt. Csak nevetni tudtunk kínunkban, mikor rájöttünk, hogy ez önmagában kevés, más alkatrészek is kellenek hozzá. Végül ezeket az utolsó pillanatban kaptuk meg, szinte a pontonról dobták a fedélzetre, így a csere útközbenre maradt. Végül az erőfeszítést siker koronázta, de megizzadtam bele. Amúgy acélbetétes vonalzóval kellene a kezére verni annak, aki ezt a rakás szerencsétlenséget tervezte.

Fentieken kívül: szétesett - összecsavarozom, eltört – megragasztom, kiégett – kicserélem, elzáródott – kinyitom, stb.

Félreértés ne essék, nem magamat fényezem, ezek teszik ki a hajómérnök (boat’s chief engineer) munkáját.